Mese a Szent István Otthonról
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, a Hargita hegyén is túl, ezer ásványvízforrás földjén, Székelyföld kellős közepén, annak fővárosában, Csíkszeredában, de nem ám annak közepén, hanem van Szeredának keleti oldalán két hegy, mely mint két jó testvér kéz a kézben áll, melynek az emberek a Somlyó nevet adták, s imigyen lett Nagysomlyó és Kissomlyó. Kissomlyó lábánál állt düledezve egy nagy romos épület. Szégyenkezve állt eme nagy épület Kissomlyó lábánál, hiszen dicső nagy múltja igen csak feledésre állt , s minden arra járó az egykoron dícső iskolát – kinek neveltje Márton Áron, Erdély mártír püspöke, Gábor Áron az ágyúöntő – diákok otthonát nem látták benne, hanem csak annyit kérdeztek:
Szomszédjában büszkén áll a ferences tartomány gyöngyszeme, ahova emberek százezrei jönnek el havonta tiszteletüket téve a székelyek segítő anyja, a Szűzanya lábainál.
A düledező nagy épület szomorúan nézte az arra járó embertömeget, megkopott hiányos ablakszemeivel, melyre hol a magasztos hegy mögül előbukkanó felkelő nap sugarai mosolyogtak rá biztatóan, hol pedig a lenyugvó nap reményt adó sugarai simogattak végig. Minél jobban búnak eresztette fejét, annál jobban kezdtek düledezni falai, kiesni ablakszemei.
Tanácstalanul álltak előtte a városatyák, miközben egymástól kérdezgették, most mitévők legyenek. Tanakodtak, javasoltak, civakodtak, foldozgatták a Nagy Romos Épületet, de amit befoldoztak reggel az estére leesett, s amit feltámasztottak este az reggelre beesett.
Aztán egyszer támadt egyiküknek egy nagy ötlete, hogy mi lenne ha a Gyerekeknek adnák, hiszen nagy ódon folyosóin évszázadokon át tanulni vágyó Gyerekek szaladgáltak fel s alá, termeiben pedig a betűvetés, a számolás rejtelmeivel bírkóztak.
Az ötlet megtetszett a többi városatyának is, el is döntötték rögvest, hogy vissza adják a Gyerekeknek.
Hej, lett nagy megkönnyebbülés, mindenki boldogan bólogatott a nagy ötletre. Igen ám, de az egyik városatya, aki addig szerényen szunnyadott a nagy Városháza tanácstermének sarkában, tanácskozásban elfáradva, akkor ébredve meg, beleszólt az örvendő atyák boldog csacsogásába.
Hű ha, lett ám nagy csend hirtelen. Mindenki zavartan nézett össze, kinek, milyen gyerekeknek is adják?
Hosszas tépelődés, sutyorgás, morgolódás váltotta fel az örömteli pillanatokat, mígnem egyszer az állandóan szunyókáló városatya újjabb szundításából megébredve, hangosan gondolkodva mesélni kezdett:
Egyszer volt, hol nem volt, de még ma is létezik, Nevesincs ország szélén, Kőműves Kelemen legendája színhelyének tövében, volt egyszer egy Kolostor. A Kolostor mindig tele volt élettel, vidámsággal. Folyosóit minden reggel gyorsan tovasurranó lábnyomok neszei verték fel a vaskos falai között megbúvó nyomasztó csendet, mely pillanatok alatt boldog gyermek zsivajgásba csapott át, azután meg az iskolacsengő szabadságot hirdető vidám kolompolása töltötte be a környéket. Mikor eljöhetett az est, a falai közt elő ferences barátok zsolozsmájának lágy hangjára tért nyugovóra.
Aztán a Történelem szele mintha megirigyelte volna a Kolostor boldogságát, egyre erőteljesebben suhogta körül őt. A mellette elhaladó úton lópaták és szekerek zaját lassan motorok erőteljes burrogása váltotta fel, változtak a kormányok, az emberek, és a Kolostor lassan kiüresedett. Szomorú egyhangúsággal bambult bele az immár tükörsima úton észveszejtő sebességgel tovasuhanó autók tömegébe. Szemei napról napra kopottabbak lettek, falai kezdtek romosodni, udvarát felvette a gyom. Egyszer arra tévedt messzi földről JószÍv papbácsi. Nézte a szomorú Kolostort, amelyet már oly annyira benőtt a gyom, hogy szinte rá sem lehetett ismerni. Megsajnálta a Kolostort, aki már olyan beteg volt a sok szomorúságtól, hogy beszélni sem tudott. Eldöntötte, hogy segít rajta. Nap mint nap arra járva, innen is kiszedett egy gyomot, onnan is kiszedett egy gyomot, énekelt neki, mesélt neki, próbálta jobb kedvre deríteni a beteg Kolostort. Így teltek a napok, amíg egyszer arra tévedt egy szegény Gyerek. Megkérdezte JószÍv pap bácsit:
- Hát kend, mit csinál itt atyám?
-Tudod kedves Gyerek, éppen erre jártam amikor rátaláltam erre a szegény, beteg Kolostorra és úgy döntöttem, hogy megpróbálom orvosolni baját- válaszolt kedvesen JószÍv pap bácsi.
- Hát, mi a baja ennek a Kolostornak?- kérdezett vissza kíváncsian a Gyerek.
- Kedves fiam, még nem tudom pontosan, de az biztos, hogy valami nagyon ritka betegség marja a falait – sóhajtott fel JószÍv pap bácsi kissé szomorkásan.
Nézte a Gyerek a romos Kolostort, nézte a jó kedélyű JószÍv pap bácsit. Kis gondolkodás után egyszer aztán így szólott:
- Hát aztán atyám, mi lenne ha én is itt maradhatnék? Lehet együttesen kiderítjük milyen betegségben szenved a Kolostor. Úgysincs senkim, sem családom sem házam, egymagam állok a világban, legalább én is tartoznék valahova!
JószÍv pap bácsi végignézett a vézna, rongyos, szegény Gyereken. Belenézett a szomorú szemekbe, a maszatos arcba és szívét megrendítette a megkínzott ártatlan lélek. Elmosolyodott.
– Ó, dehogy nincs senkid… – legyintett vidáman – már is itt vagyunk, én meg a Kolostor. Légy a kistestvérünk!
A szegény Gyerek örömébe táncolni meg énekelni kezdett, majd egy pillanatra megállt, hogy hamar egy kemény kézszorítással és egy meleg öleléssel megpecsételjék a frissen kötött szövetséget.
Immáron kettesben próbálták orvosolni az öreg Kolostor betegségét. Kettesben tépegették a gyomot innen-onnan, énekelgettek és vidám történeteket mesélgettek a beteg Kolostornak.
Telik múlik az idő, jönnek és bámulják az emberek a beteg kolostort és a jó kedélyű pap bácsit meg az újdonsült kistestvérét, csodálják azoknak vidámságát, éneküket. Voltak azonban olyanok is, akik rosszallóan figyelték mi történik, várva az alkalmas pillanatot, amikor közbeléphetnek és véget vethetnek a Kolostort megmenteni próbáló harcnak. Egyik nap aztán történt, hogy JószÍv pap bácsi megunta, hogy csak kívülről tisztogatják az Öreg Kolostort, így hát eldöntötte, hogy beljebb merészkedik, a Kolostor belseje fele. Hívta hát a Gyereket és vállvetve nekiveselkedtek a nehéz, öreg ajtónak. Nem volt könnyű dolguk, hiszen az ajtón nehéz vaspántok éktelenkedtek, melyek nem engedtek senkit az öreg Kolostor szívéhez. A Kolostor szomorúan nézte a két szeretett gyógyítója kínlódását. Tudta, hogy ez így nem fog menni, hiszen a vaspántokat nem ő tette az ajtajára, hanem azok a fel-alá rohanó súlyos léptű, bakancsos emberek, akik kikergették belőle a lágy hangú barnacsuhás lakóit, elkergették a vidáman csivitelő gyerekeket, összetörték vele egyidős bútorait, kihajigálták a tudásszomjat oltó gyönyörű könyveit. Nagyot sóhajtott. Segíteni szeretett volna valahogyan, de nem tudott. Csak sóhajtott nagyokat és nyögdécselt.
– Nem fog az így menni, kedves gyógyítóim – szólalt meg elhaló hangon. – A belső falaim beomoltak, a gyom fogva tartja köveimet, s amit még nem tudtok, egyszer ellepett a víz, de úgy, hogy csak a tetőm látszott ki belőle. Mikor pedig visszahúzódott, maga után hagyta a sok hordalékot meg iszapot, melyek marják és egyben feszítik is falaimat.
A Gyerek és JószÍv pap bácsi meglepetten kapták fel fejüket, hiszen amióta a kolostorhoz jöttek, első alkalommal szólalt meg.
Felócsúdva meglepetésükből, JószÍv pap bácsi hamar vigasztalni kezdte a beteg Kolostort.
– Ne búsulj kedves Kolostor, mert megtaláljuk a módját, hogy bejussunk és megszabadítsunk a fájdalmat és romlásodat okozó hordaléktól és gyomtól – beszélt hozzá biztatóan, miközben lázasan törte a fejét, hogy mitévők legyenek.
Egyszer aztán pompás ötlete támadt. Mi lenne, ha segítséget hívna? Szólt is a Gyerekhez:
– Mi ketten kevesek vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük a gonosz Hordalékot, szükségünk lenne segítségre.
A Gyerek elmosolyodott.
– Ha csak ennyi a baj, ezen hamar segíthetünk.
Ezzel két ujját a szájába dugta és nagyot füttyentett. JószÍv pap bácsi meglepetten vette észre, hogy itt is, ott is apró fejek jelennek meg. Hát láss csodát! Egy maroknyi gyerekcsapat kezdett addigi rejtekhelyéről előmászni.
– Ők lesznek, akik majd segítenek – mutatott rájuk büszkén a Gyerek, akár egy kiskirály.
– Hát ti meg honnan jöttetek? – tátotta el száját a pap bácsi a maroknyi törpesereg láttán.
– Mi mindvégig itt voltunk – válaszolt az egyik, aki bátrabb volt. – Otthonunk itt van az út túloldalán húzódó csövek alatt, amelyek a város lakásainak fűtéséhez szállítják a forró vizet, a közeli állomás épületének zuga, a már nem használt régi tehervonatok vagonjai, a közeli szeméttelep – sorolta a kis rongyos Gyerek.
– De hát ti hogy kerültetek oda? – kérdezte a pap bácsi szomorúan.
– A nagy Változás szele amikor végigsuhintott az országon, a Jó ígérete mellett magával hozta a nyomort is. A nagy kéményű füstölgő műhelyek bezártak, apáink és anyáink munka nélkül maradtak. Nem volt pénz, nem volt, amiből élni. Szüleink ekkor, akinek még volt reménye, elindultak a nagyvilágba szerencsét próbálni. Aki meg nem ment, de más munkához sem jutott, az elment, hogy a nagy műhelyek környékén a vasat összeszedje, de elkapták és börtönbe zárták.
– Családjaink szétestek, mert a nyomor az italozásba kergette őket – tette hozzá egy másik Gyerek.
– Igen, mert már egymást verték azért, mert mindenki a másikat hibáztatta – toldotta meg csendesen egy harmadik Gyerek.
– Ha majd pénzük lesz, akkor majd megkeresnek minket és újra együtt leszünk – csacsogott közbe egy, a földből alig kilátszó kisgyerek.
– De hát ti akkor miből éltek? Hiszen ti még gyerekek vagytok! – hüledezett a pap bácsi marokra szorult szívvel végignézve a kis rongyos csapaton.
– Koldulunk a gazdagoktól! A szemetes kukák mindig tartogatnak valamit a mi számunkra is! Valakinek van gondja ránk is! – kiabáltak már többen is közbe.
– Igen – hagyta helybe a pap bácsi szomorúan mosolyogva – a Mennybeli Atyának mindig van gondja az ég madárkáira. Csendesen tekintetével végigsimogatta a Gyerekeket.
– Hát akkor ne vesztegessük sokáig az időt, lássunk hozzá mielőbb, gyógyítsuk meg a Kolostort, mert ő biztosan otthont tud majd nekünk nyújtani mindaddig, amíg a szüleitek értetek jönnek – hagyta helybe sürgetőleg Jószív pap bácsi.
– Hórukk! Hórukk! – veselkedtek neki az ajtónak, és az recsegve ropogva adta meg magát nekik. Diadalüvöltést hallatva vonult be a toprongyos sereg az omladozó falú Kolostor belsejébe, serényen nekiállva, hogy megszabadítsák a gonosz Hordaléktól és annak testvéreitől, a Múlt fekete Árnyaitól.
Így történt hát, hogy a Vén Kolostor megint megtelt vidáman csacsogó, s fel-alá rohangáló gyerekekkel. Falai közé beköltözött az Élet és a Remény.
A mese végeztével, az agg Városatya megint elbóbiskolt, de nem ám a többi, akiknek felcsillant a szeme, hiszen egyszerre és egyhangúan kiáltottak fel.
-Hívjuk meg a JószÍv pap bácsit a Gyerekeivel! Hívjuk meg! Ő majd rajtunk is segíteni tud!
Nem is restelkedtek, hamar futárt szalajtottak a JószÍv pap bácsihoz.
JószÍv pap bácsi hümmögött, hammogott a futár által hozott hírre, de aztán nagy hirtelen útra kelt a Nagy Ódon Épület felé. Amint ment mendegélt, úton útfélen találkozott csillogó tekintetű, tisztalelkű, tanulni vágyó Gyerekekkel, akik JószÍv pap bácsi mellé szegődve kerekedtek életük legnagyobb és legkalandosabb útjára. Megérkezvén, nem sokat teketóriáztak. Beköltöztek. Csakhamar a Nagy Ódon Épület vidám kacajoktól, turpis susmogásoktól lett hangos. Napról-napról szépült, épült… de a mese nem ér itt véget hiszen ma is épül, immár nevet kapva Szent István honalapító atyánk után, hiszen nagyon sok tanulni vágyó Csillogótekintetű Gyerek boldog otthona. Aki nem hiszi, jöjjön el és győződjön meg saját szemével.
A mesét a Szent István Kollégium diákjai írták.